A Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum
szeretettel meghívja Önt és kedves családját
2013. november 8-án, pénteken 17 órára
Szabó Béla fotóművész
AZ ÉN VILÁGOM — Szabó Béla 50
című kiállításának megnyitójára
az Apátúr ház (Győr, Széchenyi tér 5.) időszaki kiállítótermébe
Köszöntőt mond:
Grászli Bernadett művészettörténész, múzeumigazgató
Megnyitja:
Szunyogh László DLA, szobrászművész
A kiállítás megtekinthető:
2013. december 31-ig, hétfő kivételével naponta 10–18 óráig.

A kiállíás megvalósulását a Canon Hungária Kft. támogatta.

A képek a Canon imagePROGRAF 8400 típusú 12 színes nagyformátumú nyomtatóján készültek 255g/m2-es Canon Semiglossy Proof papírra.

Szabó Béla fotóművész kiállítása elé

Győr, 2013. 11. 08.

Kedves Közönség!
Kedves Barátaink!

Szabó Béla fotóművész kollégám-barátom (attól tartok, vesztére), egy kétkezi munkást, egy szobrászt kért fel kiállításának megnyitójára, mondván ne a fotós szakma felől közelítsük meg a dolgokat. Megpróbáltam megkeresni a közös pontokat Béla művészete, alkotásai és a magam alkotó gyakorlata között.
Nem könnyű mert a szobrászat az egyik legősibb mesterség (nem is tudom, mit keres még itt e felgyorsult világban), a fotó, különösen a digitális fotó a kor gyermeke, illékony, megfoghatatlan valami, illúzió a valóságról, ami van is, meg nincs is. A szobor egy kődarab, vagy egy bronz öntvény, vagy bármi más, de kézzel fogható matéria. A fotó ezzel szemben fény, a fény lenyomata és maximum egy print, (hol van már a laboros, vegyszeres nagyítás), tehát egy nyomat, kiváló minőségű papíron, de előtte a képernyőn már kép, a pixeleknek és biteknek, igeneknek-nemeknek és ki tudja még minek köszönhetően.

Megfigyeltem, hogy amikor a boldog nyári szünet idején dolgozom egy szobromon, kisebb kézbe vehető tárgyon, lehetőleg egy fehér márványszobrocskán, a legjobban a nyári alkonyatban tudok haladni. Mikor már nincsenek színek, a nap egyre lejjebb és lejjebb, a fény fogy és fogy, én pedig araszolok befelé a kertbe, mintha utol tudnám érni a lenyugvást. Mert ezek a legértékesebb pillanatok, amikor szemtől szembe láthatom, mire jutottam a formákkal, hiszen nincsenek zavaró körülmények, erős fény-árnyékok és harsány vagy akár bágyadt színek.

Rövid termékeny fél óra, esetleg néhány perccel több, fél tíz és tíz között, július derekán, végén, aztán a szemünk már nem lát, mert tényleg elfogy a fény és marad a tapintás. Ezek a tapintás előtti utolsó látható percek, amelyek érzésem szerint a legjobban hasonlítanak a fotó eredeti látásmódjára az analóg fekete fehér képek közegére. Tanulmányainkból tudjuk, kétféle fényérzékelő receptor van szemünkben. A 6 millió csap, a jól megvilágított részek és színek érzékelésére, és 12 millió pálcika a fényhiányos környezethez való alkalmazkodásra.

Micsoda pazarló gazdagság, a lehetőségek milyen bőséges tárháza!
Számomra a fotó varázslatos dolog, először André Kertész képeinek láttán éreztem ilyesmit. A kép a valóság része, mégis mintha álmot látnék. Ez a varázslat nem mindig következik be, a színes fotó nem engedi el a kezemet, túl közel áll a valósághoz.

A fekete-fehér képeken, paradox módon előbb történik meg az átlépés, mint most Szabó Béla képei között is. Ezért üdvözlöm, hogy a szürkék végtelen árnyalataira bízta kollégám érzéseinek kifejezését.

Többnyire tájakat látunk, különös tájakat, az alkotó egyszer jelenik meg a gép késleltetett expozíciójú objektívje előtt. A varázslat mégsem csak a témán múlik. A táj részletek, olykor mintha megmozdulnának, máskor talányos párákba, ködökbe burkolóznak. Leonardo láthatott hasonló távlatokat az olasz Alpokban, aminek élményére létrehozta a levegő perspektívát. A Bélához hasonszőrű fotós kollégák bizonyára kiolvassák a képekből, mikor milyen technikai megoldások teszik mindezt lehetővé, legyen ez az ő gondjuk! Nekünk, laikusoknak elég az élmény, az élmény intenzitása és ez akad bőven!

Néha eszköztelenül egyszerű megoldásokkal találkozunk, sirályok ülnek a tengerbe vesző cölöpökön, de a sorban első madár, valahol a kép aranymetszéses fókuszában található. Egy Szabó Béla kvalitású fotósnál természetes, hogy akkor is megkomponálja a képet, ha a hőmérő higanyszála a mínuszos tartományban van, és az arcába fúj a szél.

Egy másik képen, a vízesés előterében bazsarózsa-szerű virágokat látunk, szerencsére a színeket mi képzelhetjük hozzájuk és ettől a fantáziánk rögtön az elveszett paradicsomba röpít bennünket, mert lassan rájövünk a képeket nézve, hogy az éden keresésének tanúi vagyunk. Ezt az érzésünket erősíti az olyan kép is, ahol a sziklák a fölöttük kavargó felhő párájába burkolódznak, és hirtelen nem tudjuk eldönteni, hol van a lent és fent határa, ég és föld összemosódik, mint a teremtés első pillanataiban. A címadás is erre utal: „Az én világom”, mondja a szerző, legfeljebb most olyan tájakra kellett eljutnia, amelyek a hazai tájhoz képest, ezt a szinte ember előtti, szűzi állapotot tükrözik.

Máskor (és ez az én félrehallásom), a homokbuckákból előbukkanó füvek, a női test legintimebb tájékaira emlékeztetnek. Mi ez, ha nem varázslat, mágia? A néző azonban telhetetlen. Csodákat lát, de még nagyobb csodára vágyik. Nem elégszik meg a jég formálta filigrán formákkal, amott bosszankodva veszi észre, hogy a vízesés partján nőtt, virágzó kóró nem tudott „nagyobbra nőni”, egybeesik a mögötte lévő horizonttal. Minden művészetben vannak korlátok. Mit tehetett volna a fotográfus?

Lehasal a földre és a kóró mindjárt a horizont fölé magasodik, de ebben az esetben a víz tükre szűkült volna jelentéktelenül kicsire. Fölé kellene ágaskodni a jelenségnek, de nincs hova fölmászni, a természetfotó attól természetfotó, hogy nem visz magával létrát az alkotó a rétre. A követ sem lehet megerőszakolni faragás közben, ha szál ellenében haladunk, eltörik. A bronz nem folyik ki, ha a forma túl vékony; ha túl vastag, az öntvény megrepedezik. De miért is akarnánk, többek lenni a valóságnál? Miért akarnánk művészetünkkel megvalósítani a lehetetlent és műveinkkel felülmúlni a teremtett világot?

„Nem volna szép, ha égre kelne az éji folyó csillaga.” Ahogy a költő mondta, József Attila, gyönyörű metaforájában, Ars poetica című versében.
Elég, ha a költő, jelen esetben Szabó Béla fotóművész, megteremti a varázslatot, mi pedig hagyjuk magunkat elvarázsolni.

Szunyogh László
DLA szobrász