Gondolatok a végtelenrőlSzabó Béla tenger-fényképei alá

Miként lehet a végtelent véges világunk derékszögek közé zárt úgynevezett képeiben megragadni, a csendet a tenger zúgásában megtalálni, a szüntelenül változó óceánban szunnyadó állandóságot megszólaltatni, az évezredek óta csiszolódó-formálódó kavicsokat és sziklákat, mint idő-kapszulákat szóra bírni? Ezekre a kérdésekre keressük a választ sokan, sokféleképp, régóta és úgy tűnik, Szabó Béla is ezt kutatja optikájával évtizedek óta. A tenger a végtelennek, az elérhetetlennek, a halhatatlanságnak, az ismeretlen meghódítása vágyának, a megszámlálhatatlanul soknak a szimbóluma évszázadok, évezredek óta. A mesékben titokzatos Óperenciás tengerről, tengernyi kincsről, végtelen tengerekről olvashatunk és valami belénk kódolt örök vágyakozás testesül meg a tenger szóban, a tenger látványában. A tenger fogalmában sok minden, szinte minden ott rejlik az ember lényéből, belső természetéből. Az erő és a szelídség, a kicsi és a nagy, a csend és a zúgás, a mikro és a makro – nem véletlen, hogy a művészetek megannyi műfaja, versek, eposzok, regények, festmények, fotók, filmek tucatjai, százai nyúlnak a tengerhez. Gondolatok kikötői, útra kelések és partot érések helyszínei, nagy sóhajok és nagy kiáltások jelképe-foglalata a végtelen nagy sós víz, érzelmek és indulatok őrzője a szüntelen hullámzás, nagy távlatok és nagy mélységek kimeríthetetlen tárháza az eget a földdel, kontinenseket egymással összekötő tenger. Mítoszok és legendák, istenek és istennők fogantatásának helye, megannyi élőlény, így ittlétünk évezredes lenyomatainak halhatatlanságba ringató végtelen bölcsője és koporsója.
„Nincs lágyabb, mint a víz, mégis a köveket kivájja: nincs különb nála. A gyenge legyőzi az erőset, a lágy a keményet: az ég alatt mindenki tudja, még sincs, aki valóban felfogja.”… - írja Lao-Ce a Tao Te Kingben, az Út és Erény könyvének 78. versében. A marokban elférő kavicsba beledermed az idő, a tenger zúgása, de ezt az évezredes keménységet ki tudja kezdeni, meg tudja szólaltatni a lágy víz.
Elindult valamikor egy magyar szobrász, F., választott egy kavicsot Japánban egy kiotói parkoló aszfaltjából és elgyalogolt vele északra, majd délre, hogy mindkét helyen megmossa a kavicsot a tengerben, huszonkét nap alatt 900 kilométert megtéve, ő nem fotóval dokumentált, hanem a kaviccsal mint idő-kapszulával, a valóság egy darabjával, mint mondja, így nyerte el a valóságot. Visszatérve visszatette útitársát, a kavicsot oda, ahonnan korábban felvette.
Elindult valamikor egy magyar fotográfus, B., a Kisalföld rónájáról az optikájával a tengerek felé, hogy lefényképezze a Balti-tengert, majd az Atlanti-óceánt és a Jeges-tengert, a végtelenség és a szüntelen változás valóságát, véges és végtelen találkozását. Útra kelésében már ott voltak korábbi álmai, a camera obscura utódával rögzítette, ragadta meg őket. A végtelen tenger zúgása és a belső csend egyszerre szólal meg és ragyog fényképeiben és ebben a könyvben, lássuk, hallgassuk hát.

Tolnay Imre DLA

Rendszeresen szervezek workshopokat a Balti-tenger, Atlanti-óceán partvidékére.